Virágh Hajnalka

Sziasztok!

 

Mucsi Kamilla vagyok, az édesanyámat Virágh Hajnalkát vélhetőleg már ismeritek innen a blogról, a Görényből gyerek szerzőjeként, neurofeedback trénerként, barátként, anyaként. Ebben a bejegyzésben én is bemutatkoznék és elmondanám miért is vagyok itt és írok mostantól én is bejegyzéseket (remélhetőleg ennek is lesz sikere).

 

1999-ben születtem Budapesten egy igazán támogató és törődő családba, szüleim első gyermekeként. Az első két évben a nagyszüleimnél laktunk, majd elköltöztünk Sülysápra, innen jártam oviba, majd iskolába is.

12 éves voltam, amikor visszaköltöztünk Pestre, nagyjából ekkor kezdődtek a nehézségeim a tanulással is. Előtte szuper jegyeim voltak, nem okozott gondot órákig ülni és tanulni, innentől viszont egyre kevésbé voltak sikeresek a próbálkozásaim, ez a bizonyítványomon is meglátszódott. Persze elkezdtem kamaszodni, a fontossági sorrendem erősen megváltozott, viszont valami érezhetően nem a helyes “pályán” volt, hiszen a barátaim is ugyanazt élték át mint én, mégis jobb eredményeik voltak.

Visszatekintve úgy tudnám a legegyszerűbben leírni, hogy nem voltam képes leülni és nekilátni a feladataimnak. A szüleim igyekeztek segíteni, szépen is kérték, hogy változtassak, le is ültek velem tanulni, mobilmegvonástól kezdve internet korlátig a One Direction (akkori kedvenc együttes) koncertjegyen át mindennel próbáltak motiválni, de hatástalanul. Heti rendszerességgel ült le velem édesapám történelmet, fizikát és matekot tanulni, aminek az lett a vége, hogy én világgá akartam menni, a szüleim pedig nem értették mi a probléma, mivel a magamhoz való eszem mindig is meg volt, az öcsémnek pedig sosem okozott gondot a tanulás. Így teltek az évek nagyjából 16 éves koromig, amikor édesanyám elvitt az első neurofeedback tréningre, ahol az az eredmény született, hogy az ADD (figyelemzavar) miatt vagyok olyan, amilyen. Sajnos mire ez kiderült az iskolai teljesítményem meglehetősen gyászos mélyrepülésbe kezdett, bár most is úgy gondolom (hihetetlen felnőtt, 21 éves fejjel), hogy erről nem csak én tehetek. A bizonyítványom annyira értékelhetetlen lett, illetve az iskolához való kedvem is, hogy beiratkoztam egy esti gimnáziumba. Természetesen az lett a vége, amit a szüleim mondtak, és nem szerettem bejárni, nem is vettem komolyan. Hozzá kell tennem, hogy ezt is példamutatóan elviselték, egy rossz szót sem kaptam tőlük emiatt. 6 hónap után kiiratkoztam, és annyi kikötésük volt, hogy ha az új helyen megbukok mégegyszer, onnantól muszáj leszek dolgozni és mellette megoldanom az iskolát. Ekkor voltam 18 éves, két évig kb. heti két alkalommal jártam a neurofeedbackre. Az új iskolában az eredményeim rendkívül sokat javultak, nem kellett osztályt ismételnem és sikeresen leérettségiztem.

 

Szeretnék segíteni azoknak, akik hasonló cipőben járnak, akár a szülőknek akik aggódnak a gyerekükért, akár a gyerekeknek akik úgy érzik valami nem “oké”, de nem tudják mi lehet az.

 

Nem egyedül vagytok benne ebben a helyzetben és megéri a ráfordított energia, pénz és az a néhány kihullott hajcsomó.

Itt vagyunk nektek, értetek segíteni fogunk végigjutni ezen a rögökkel, sírással és nevetéssel teli úton.