A néni, a kert és amit nem vettem észre
Van úgy, hogy a hétköznapok legapróbb pillanatai adják a legmélyebb felismeréseket. Azt hisszük, csak egy újabb átlagos nap következik, miközben épp akkor érkezik egy olyan találkozás, ami észrevétlenül, mégis mélyen belénk vésődik. Így történt velem is ezen a héten, amikor egy kedves, idős hölgy felhívott telefonon, és halk, mégis határozott hangon megkérdezte:
– Eljöhetek személyesen a Mesés ételek gluténmentesen című könyvért?
Megbeszéltük, hogy délután várom. A napom a szokásos módon pörgött – gyerekek, foglalkozások, adminisztráció, ide-oda rohanás, és persze a végtelen teendőlista, amely egyre csak nő, de sosem fogy. Amikor kopogtak, épp egy telefonhívás után tettem le a készüléket, és ahogy kinyílt az ajtó, egy mesébe illő nénike lépett be a házba. Olyan volt, mintha egy másik időből érkezett volna – megállt a küszöbön, mosolygott, majd odalépett hozzám.
Kedves volt, nyugodt és figyelmes. Elmondta, hogy magának vásárolja a könyvet, mert gluténérzékeny, és szeretne új ötleteket kipróbálni. Az egész találkozás valahogy lelassította az időt. Nem sietett, nem sürgetett, csak ott volt – jelen. Ez már önmagában ajándék volt. Aztán, mikor indulásra készült, még egyszer végignézett a ház előtt:
– Milyen szép a kertjük! – mondta.
Meglepődtem. Az én szememben a kert épp egy elhanyagolt sarok volt. A fűnyírás, amit hetek óta halogattam, ott virított a listám élén piros felkiáltójellel. Ahányszor elmentem az előkert mellett, csak bosszankodtam. De ez a néni valami mást látott.
Miután elment, bennem maradt ez a mondat. Mi lehetett az, amit ő látott szépnek? Amikor este végeztem a neurofeedback foglalkozásokkal, kimentem bezárni a kaput. Megfogadtam, hogy most megpróbálok én is úgy nézni, mint az a kedves néni. Felnéztem.
És akkor megláttam. A lenyírt sövény szabályos vonalait, a pünkösdi rózsák friss virágait, a bokrok apró, színes csodáit. Mindez ott volt, csak én nem vettem észre, mert mindig azt néztem, mi hiányzik, mit nem csináltam meg, mi a következő teher. Megláttam azt, amit eddig csak „elintéznivalónak” tartottam.
És akkor eszembe jutottak a szülők, akikkel nap mint nap beszélek.
Sokan halogatják a gluténmentes étrend elkezdését. Megértem. Tényleg nem könnyű belefogni.
Ott a megszokás, az ismeretlen, a félelem a csalódástól. Lesz-e mit enni a gyereknek? El fogja fogadni? Nem lesz-e túlságosan bonyolult? Mi lesz a közös vacsorákkal, az iskolai menzával, a szülinapi zsúrokkal?
Ezek mind valós kérdések. De sokszor épp ezek miatt nem indulunk el, mert csak a „fűnyírás” részt látjuk. A feladatot. A nehézséget. A lemondást.
Pedig a legtöbb családban, ahol belevágtak, néhány hét után egyre több virág is megjelent a képben. Olyan dolgok, amikre nem is számítottak.
Egy kisfiú anyukája például azt mondta, hogy kevesebb a kiabálás reggelente. Mások arról számoltak be, hogy csökkent a hasfájás, a fejfájás, vagy hogy a gyerek kevesebb napot tölt betegen otthon. Volt olyan család is, ahol a jegyek javultak, és végre sikerült leülni együtt tanulni – nem sírással, hanem türelemmel.
Mindez nem egyik napról a másikra történik. És nem mindenki él át ilyen drámai változásokat. De sokan mesélik, hogy a hangulat, az otthoni légkör megváltozott. Valahogy könnyebb lett együtt lenni.
Az étrendváltás nem csodaszer, de lehet egy eszköz, ami elindít egy másik úton. Egy úton, ahol jobban látjuk egymást, ahol nem csak a „problémás viselkedés” kerül fókuszba, hanem az is, amit a gyerek jól csinál. Ahogy a néni a kertünket nézte – az egészet látta, nem csak azt, ami még elintézésre vár.
Néha csak egy kis nézőpontváltás kell.
A legtöbb ADHD-s szülő (köztük én is, egykor) annyira elmerül a megoldandó dolgokban, hogy elfelejt felnézni.
Elfelejt körülnézni és észrevenni: lehet, hogy már most is ott vannak a virágok, csak épp nem jutott időnk örülni nekik. Mert csak azt látjuk, hogy a fű még nő, a tennivalók szaporodnak, a boltban még nem néztük meg a gluténmentes lisztet, és nincs új recept, amit a gyerek szeretne.
És mégis: ha csak egy dolgot kipróbálsz, ha csak egy hétvégén főzöl együtt valami újat, lehet, hogy már az is ad egy olyan élményt, amiért megéri elindulni.
Nem kell tökéletesnek lenni. Nem kell mindent azonnal lecserélni.
Elég, ha időnként felnézünk, és megkérdezzük magunktól:
Mit láthat más abból, amit mi csak problémának érzékelünk?
Lehet, hogy a gyereked már most is tele van rejtett erőforrásokkal.
Lehet, hogy te is.
És lehet, hogy épp egy kis nézőpontváltás hiányzik – nem nagy átalakulás, csak egy másik szögből ránézni a kertre.
Ha szeretnél ötleteket a gluténmentes étrend barátságosabb bevezetéséhez, vagy kíváncsi vagy, más családok hogyan csinálták, nézd meg a könyvemet: